1 hónappal később...

Az egy hónap alatt megjártuk Belgiumot, Spanyolországot, Németországot. Holnap pedig az utolsó koncertünket adjuk az egy hónapos szünet előtt, Lengyelországban.
A repülőtéren óriási rajongótábor várt minket. Fotózgattak, üvöltözték a srácoknak, hogy "szeretlek", "imádlak", "te vagy a példaképem". Ruggero erősen szorította a kezemet és húzott magával előre.
- Figyelj! - nézett hátra rám. - Most autogramokat kell osztanom. Maradj Maríáék mellett, mert könnyen elveszhetsz a tömegben. - mondta, majd egy puszit adva az arcomra, odalépett a rajongóihoz. Elbambultam abban, hogy milyen szeretetteljesen viszonyul hozzájuk, fotókat csinál, türelmes. Akárhányszor meglátom a szívem ugyan olyan hevesen ver, mint az első alkalommal. A mosolyától legyökerezik a lábam, a hangjától összerezzenek.
És így történt az, hogy elhagytam Maríáékat. Upsz... Mivel tudtam, hogy Maryt nem találom meg, ezért a szememmel követtem Ruggerot, de valaki megkocogtatta a vállamat. Hátrafordultam és három lány állt előttem, kb. 12 évesek:
- Te vagy Ruggero barátnője? - kérdezte angolul az egyik lány.
- Igen. - válaszoltam.
- Ruggero a miénk! Ezt jegyezd meg te... - kezdte idegesen a kislány, majd átváltott lengyelre. Valamit magyaráztak még nekem, de biztos nem arról, hogy mennyire szeretnek. Aztán a lányok hirtelen átváltottak vigyoriba és még sírva is fakadtak. Le merem fogadni, hogy Ruggero ott áll mögöttem:
- Ööö...Szia. - mondtam kínosan Ruggeronak
- Mondtam, hogy maradj Maryékkel. El is veszhettél volna. - nézett aggódóan. - Mit csináltál?
- Hát néztelek téged, majd elkezdtem társalogni ezekkel a lányokkal, akik nem éppen kedvelnek engem. - néztem feléjük. A korláton csorgatták a nyálukat Ruggero felé.
- Menj oda Larához, addig én még képeket csinálok. - mutatott Lara felé. Odaballagtam hozzá.
- Hány utálód van eddig? - nézett rám Lara.
- Három. Neked? - néztem rá.
- Már az ötödik kislány üvöltötte nekem, hogy haljak meg. - nézett rám nevetve. - Ez az árnyoldala, ha sztárral jársz. - dobta át szép, szőke haját.
- Pedig olyan ártatlannak tűnnek. - néztem végig a rajongótáboron.
- Lányok! - kiáltott Ruggero. - Gyertek! - intett. Odasétáltunk Ruggerohoz, aki megfogta a kezem. Lehet nem kellett volna, mert olyan dühös tekinteteket kaptam, hogy azt nem tudom szavakba önteni. Éppen sétáltunk, amikor sírást hallottam:
- Várjatok! - álltam meg. Elnéztem a korlát felé. Biztosan onnan hallottam a sírást.
- Gyere Amara! - húzott Ruggero.
- Egy perc. - léptem a korláthoz. - Bocsi. - mondtam egy lánynak, mert áthajoltam a korláton. A válasza, csak annyi volt:  "Menjek a fenébe, hogy szétszakítottam Candeláriát és Ruggerot". Még magyarázott nekem valamit, de én csak a sírásra koncentráltam.
- Mit művelsz? - lépett oda egy testőr.
- Sírást hallok. - hallgatóztam. - Kinyitná a korlát ajtaját, kérem? - néztem rá.
- Ez nem hiszem, hogy jó ötle...
- Kérem! - mondtam indulatosan. Közben Ruggero rám várt türelmetlenül.
Átmentem a korláton, ahol a lányok többsége lengyelül üvöltözött. A sírást egyre erősebben hallottam. Lenéztem a földre. Egy kislány ott ült lent, már majdnem összenyomták. Leguggoltam hozzá:
- Kislány! - simítottam meg az arcát. - Mi a baj? - kérdeztem angolul. Természetesen nem értett engem, ezért a földről felemelve magammal vittem. Kivittem őt a tömegből és odamentem egy tolmácshoz. - Segítene hölgyem? - szóltam a tolmácsnak.
- Persze. - nézett rám mosolyogva.
- Megkérdezné, hogy mi a baja a kislánynak? - tettem le a földre és megfogtam a kezét. Kb. 5 éves lehetett, göndör, szőke fürtökkel.
Megtudtam, hogy nem találja az anyukáját és nem tudott fotózkodni Tinivel, ezért nagyon szomorú:
- Na gyere csöppség! - kaptam fel és elvittem előre. Néma csend lett, mindenki engem nézett. - Tini. - léptem hozzá. - Csinálnál a kislánnyal egy fotót? - adtam át neki. - Ruggero! - fordultam hozzá. - Kérlek szólj bele a hangosbemondóba, hogy egy kislány várja az anyukáját! - intézkedtem. Ruggero elment a bemondóhoz,  Tini csinált pár képet a kislánnyal. Pár perc múlva meg is érkezett az aggódó anyuka, aki nem győzött köszönetet nyilvánítani. Csináltam egy képet a kislánnyal az ő kérésére.
Fél óra múlva kijutottunk a reptérből:
- Miért vagy te ilyen jólelkű? - fogta a kezem Ruggero.
- Bárki megtette volna. - vontam meg a vállam mosolyogva.
A szállást befoglaltuk, mindenki ment a szobájába. Instagramra feltöltöttem a képet a kislánnyal. Ruggero pedig kikapcsolta a wifit, mert folyamatosan jöttek az értesítői.
- Hosszú volt ez a nap. - feküdt el álmosan, majd fél perc alatt be is aludt. Én még nézegettem kommenteket. A közös képem alá a kislánnyal sok kedves kommentet kaptam, ami jól esett, így a sok rossz után...