Reggel beszűrődött a fény a stadion tetején levő ablakokból. Ruggero mélyen aludt (meg kell jegyezzem, hogy alvás közben is eszméletlen helyes), Jorge szintén szundikált.
Kicsit nyújtózkodtam, majd sétálgattam egy kicsit. A stadion ajtaját lecsekkoltam és még mindig zárva volt. Nem szedik szét a színpadot, vagy mi? Próbáltam több ajtót is kinyitni, de esélytelen. A telefonomat is megnéztem, de senki nem hívott. Ideje volt nekem megtennem az első lépést, így felhívtam Maryt:
- Szia! Miért hívsz? - kérdezte Mary, valami hatalmas hangzavar közepette.
- Mi az, hogy miért hívlak? Egy arénában ragadtam!
- Ööö...Te most viccelsz ugye? - kérdezte elcsukló hanggal.
- Facundo nem mondta? - idegeskedtem.
- Azt hitte Ruggero részeg és hülyéskedik.
- Ti hol vagytok? - kérdeztem összeszorított fogakkal.
- Izé... Milánóban.
- Ez most valami rossz vicc ugye? - háborodtam fel.
- Bár az lenne...
- És nem tűnt fel, hogy... HIÁNYZIK HÁROM EMBER? - kiáltottam.
- Nem csak te és Ruggero vagytok ott?
- Jorge is. - mondtam. - Nem tűnt fel, hogy nincs ott a szerelmed? - kérdeztem furán.
- Hát... - dadogott.
- María Martinez! Azonnal csinálj valamit! - mondtam dühösen.
- Szólok a szervezőknek. Szia. - tette le a telefont. Idegesen megfordultam. Ruggero kómásan üldögélt:
- Mary szerelmes Jorge-ba? - ásítozott.
- Igen... - járkáltam. - De! - álltam meg egy pillanatra. - Te nem tudsz semmit! - emeltem fel a mutatóujjam fenyegetően.
- Oké! - mentegetőzött. - Hol vannak a többiek?
- Milánóban. - rogytam le a matracra.
- Hú... Ez nagyon gáz. - nézett rám összeborzolt hajjal.
- Az! - szomorkodtam. - Jorge! - üvöltöttem rá, azzal a szándékkal, hogy felkelhetne már.
- Mi..Mi van? - rezzent össze. - Hol vagyok? És miért fáj a hátam? És hol vannak a többiek? És ti miért matracon alszotok? - tette fel kérdéseit Jorge.
- A sportcsarnokban vagyunk, ahol tegnap koncertet adtunk. A hátad azért fáj, mert földön aludtál, a többiek Milánóban vannak és azért aludtunk matracon, mert nekünk van eszünk. - hadartam el.
- Nekem miért nem hoztatok matracot? - akadt le a leglényegtelenebb résznél.
- Te ezen vagy fennakadva??? - háborodtam fel. - 600 kilométerre vannak a többiek. - üvöltöttem. - Ismét lekésünk egy koncertet, de ezúttal nem egy hajszállal...hanem tízezerrel. - mondtam kétségbeesve.
- De hogy felejthettek el minket? - nézett maga elé Ruggero.
- Ezt én sem értem. - állt fel Jorge. - De nyissák már ki a retkes ajtót! - rugdosta Jorge, ami hirtelen kinyílt. Leírhatatlanul vicces fejjel nézett ránk az incidens után. - Ez most... Én voltam? - mutatott magára.
- Nem. - hallottunk egy női hangot.
- Tini? - hunyorítottam, mert a napfénytől nem láttam jól az arcát.
- És María. - hallottam Mary hangját.
- És mindenki más. - mondta Facu.
- Mi a fene folyik itt? - néztem furán a matracon ülve.
- Hányadika is van? - kérdezte nevetve Tini.
- Ne nevettess már... Azt sem tudom milyen hónap lehet. - idegeskedett Jorge.
- Ti vagytok.... - mondta Lara sunyin. - ÁPRILIS BOLONDJAI! - kiáltotta a többiekkel.
- Ez most komoly? - néztem nevetve. Jorge és Ruggero lesokkoltan néztek maguk elé, majd ők is röhögésben törtek ki. - De hogyan csináltátok? - röhögtem.
- Gyorsan leléptünk. Behazudtuk, hogy elmentünk. Lekapcsoltuk az áramot, bezártunk minden ajtót. - kuncogott Tini.
- Hogy lehettek ennyire cselesek? - nézett Jorge. - De... Legalább tudom, hogy sosem felejtenétek itt. - vigyorgott.
- Én elfelejtettem, hogy bezártunk titeket. - mondta Lara.
- Na kösz. - nevetett Jorge.
Végre kiszabadulhattunk az arénából és visszamehettünk a szállásra, ahol felettem az éttermet. Természetesen cuccolhattunk is, mert a következő állomás-----------> MILÁNÓ!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése