Koncert után...

- Huh... - jött le Ruggero a színpadról az utolsó dal után. - Szerencsénk volt! - ölelt át szorosan.
- Annyira azért nem! - hallottunk egy hangot a hátunk mögül. A koreográfus és a főszervező állt előttünk. - Nehogy előforduljon még egyszer egy ilyen! - szúrtak le.
- Sajnáljuk... - mondtam. - Nem lesz több ilyen, ígérjük.
- Úgy legyen. - mentek el dühösen.
- Olyan hiányérzetem van... - gondolkodott Ruggero.
- Nekem is. - néztem furán magam elé. A gondolkodásunkat megzavarta Jorge:
- Ti aztán tudjátok, hogy hogyan kell utolsó pillanatban megérkezni. - mondta Jorge és egy műanyag dobozból elkezdett enni, valami kínai kaját. - Nehogy mondjátok, hogy jó étvágyat! - mondta tömött szájjal.
- Addig nem mondom, amíg nem adsz. - léptem oda.
- Rád mindig gondolok! - vett elő egy másik műanyag dobozt.
- Imádlak! - nevetgéltem, majd elkezdtem enni. Ruggero elment átöltözni, én pedig tovább zabáltam Jorge társaságában. Csináltunk pár képet, egyet fel is tett Instagramra.
- Milyen jó már ez a kép. Már csomóan lájkolták. - mutatta a telefonját. Valóban jó kép lett.
- Hé! Amíg én öltözöm, ti a színfalak mögött zabáltok és Instagramot nézegettek? - háborodott fel.
- Hát kellett neked átöltözni. - mondtam mosolyogva.
- Amara! - hallottam egy óriási sikolyt. A szívem megállt a rémülettől. Hátrafordultam. - Te a fellépőruhádban eszel? - állt égnek a haja a stylistnak.
- Öhm. Jorge is abban eszik. - mutattam rá mentegetőzően.
- Hé! - háborodott fel Jorge.
- Azonnal öltözzetek át. - nézett idegesen a stylist. Nem kellett kétszer mondania... Fél óra alatt leszedtem minden maskarát és jelmezt magamról, így végre indulhattunk volna...
- Ruggero! - kiáltottam a színpad mögött... Kb. 20-szor visszhangzott. - Jorge! - üvöltöttem ijedten.
- Én itt vagyok! - mondta Ruggero.
- És én is. - mondta Jorge.
- De hol vannak a többiek? - néztem körbe.
- Hívom Facut. - vette elő a telefonját Jorge. - Lemerültem. - mondta és kutatott a táskájában. - Basszus. Nincs egy iPhone töltőtök?
- Nincs. - mondtam idegesen. - Itt nincs is térerő! - néztem a telefonom idegesen.
- Nekem van egy kevés. - telefonált Ruggero kihangosítva. - Facu! Hol a fenében vagytok? - mondta Ruggero idegesen.
- A szálláson. Ti?
- A színpad mögött! - háborodott fel Ruggero.
- Uhh. Próbáltatok már kimenni? - kérdezte Facu.
- Megpróbáljuk. Figyeld a telefont és szólj valakinek, hogy jöjjön értünk. - mondta Ruggero. - Hát ez gázos. - nézett ránk. - Biztos van itt még valaki.
Tévedtünk. De hogy tud egy stadion egy óra alatt bezárni? Méghozzá mindenhol?
- Te jó ég... Itt ragadtunk! - feküdtem a földre. - Valaki ilyenkor nem szedi szét a színpadot? - néztem idegesen a plafont. - Valami munkás nincs itt? HALLÓÓÓÓ! - üvöltöttem kétségbeesve. - Itt egyre hidegebb van. - pánikoltam.
- Nyugi! - ült le mellém Ruggero.
- Elvitték az összes ruhát! - néztem könnyes szemmel. Nincsen takaró, nincsen ami felmelegítsen. Megőrülök... Ideragadtunk. - hajtottam Ruggero vállára a fejem szomorúan.
- Hé! Ez nem a világvége. - ült le Jorge is.
- Jorge! Nincs kajánk! - néztem rá.
- Takarodjunk innen! - pattant fel és megrángatta az egyik kijáratot.
Közben Ruggero Facundoval beszélt:
- Igen! Nem... Normális vagy? Nincs! - mondta Ruggero a válaszokat. - Nehogy letegyél! Facundo! - kiáltott, aztán ránk nézett. - Itt éjszakázunk. - dőlt hátra. Hasonlóképp tettem és a mellkasára dőltem.
- Szóval feladjátok? - nézett Jorge szánalommal ránk.
- Figyelj! - nézett rá Ruggero. - Nincs kajánk, de van nekünk kitéve innivaló, ami megmaradt, van mosdó, ég a villany is. - mondta.
- Ne! - ültem fel. - Esik! - néztem ki a fenti ablakon.
- Nyugi! Nincs lyuk a fejünk felett. - mondta Jorge.
- Nem azért mondo... - kezdtem, majd egy hatalmas mennydörgés és egy villámlás során minden sötét lett. - Erről beszéltem. - mondtam vaksötétben. - Áramszünet. - néztem idegesen.
- Ezt nem hiszem el. - idegeskedett Ruggero.
Már egy órája feküdtünk a földön. Néha néha világosság lett, a villámok miatt.
- Utálok itt lenni. - szenvedtem. Jorge óriásiakat horkantott. - Ruggero! Ugye te ébren vagy? - támaszkodtam rajta.
- Aha. - mondta halkan. - Keresünk inni? - kérdezte.
- És elmegyünk pisilni? - kontráztam rá.
- Persze! - mondta és a kezével kitapogatva a számat, hosszan megcsókolt. - Jorge-ot itt hagyjuk? - világított a mélyen szundikáló Jorge-ra.
- Muszáj lesz! - néztem rá.
Nagy nehezen beszereztünk egy vizet. A mosóba eltalálni nehezebb volt, mert a stadion túloldalára kellett eljutnunk.
- Oké! - nevettem. - Most már menjünk vissza Jorge-hoz. Visszamentünk a helyünkre.
- Mégis hova tűnt? - néztem a földre.
- Messzire nem mehetett. - ült le Ruggero a földre és a telefonjával kettőnk közé világított.
- Hé! - néztem rá. - Nincs nála semmi, amivel világíthatna.
- Ott van... és - hunyorított. - Alva jár! - legyintett. Igaza is volt. Jorge fél percen belül visszafeküdt és aludt tovább.
- Húzzunk már ide egy matracot. - mutattam a matracra.
- Jó ötlet! - mondta. - Világíts, én pedig idehozom. - lépett a matrachoz és elhúzta a helyünkre.
- Ez de kényelmes. - dobtam egy hátast rajta. Egymást néztük a telefon fényén át. Néha összekoccant a fogam, mert rettenetesen hideg volt.
- Odaadom a pulcsim, mert mindjárt idefagysz. - adta rám a pulcsit.
- Te meg meg fogsz fázni. - néztem rá, mert csak egy vékony hosszú ujjú pólót viselt a farmeron kívül.
- Nyugodj meg! Jó az immunrendszerem. - ásított.
Már majdnem elaludtunk, amikor kipattant a szemem.
- Tudod mitől volt hiányérzetünk? - néztem felé, bár már sötét volt, így csak látszólagosan néztem felé.
- Mitől? - kérdezte.
- Ott hagytuk az apukád kocsiját az út közepén! - mondtam idegesen. Ruggero egy hatalmasat káromkodott.
- Ez gázos. - sziszegte. - Ez a nap szörnyű. - mondta és hátulról átölelt. - Elintézzük holnap, de aludni akarok.
- Nem vagy egyedül. Jó éjt! - adtam neki egy csókot kifordulva.
- Jó éjt Amara! - karolt át szorosabban.