Vissza a hotelba...

Reggel a kórházból Ruggeroval, amilyen gyorsan csak tudtunk, elmentünk:
- Ne cipekedjél már Amara! - vette el tőlem erőszakosan a cuccokat. - El van törve a kezed!
- De csak az egyik! - emeltem fel a gipszes kezemet.
- Nem érdekel! Akkor sem cipelheted. - mondta Ruggero aggódóan.
- Nyugi! Csak eltörött a kezem, ez nem a világ vége! - mondtam, majd egy kicsit megszédültem. Na jó...Nagyon megszédültem.
- Aha. Csak eltörött a kezed. De arról megfeledkeztél, hogy bevedd a gyógyszered...Amit az agyrázkódásodra kaptál? - háborodott fel.
- Ruggero! Bevettem a gyógyszert. - mondtam higgadtan.
- Akkor miért szédülsz? - nézett szúrósan.
- Mert nem minden gyógyszer hat?! Hú... - nevettem. - Erről eszembe jutott egy vicc. - kacagtam.
- Amara! Ne játszadozz, gyere, megyünk a hotelba, ahol te szépen alszol. - fogta a kezem.
- Nem akarod hallani a viccet? - szomorkodtam.
- Majd egyszer, de most nem. - mondta idegesen és továbbra is húzott a kezemnél fogva.
- Na jó. Állj meg. - álltam meg, így nem tudott húzni. - Mi bajod van? Flegma és bunkó vagy.
- Inkább aggódó. - mondta.
- Ruggero! Ha egyfolytában aggódsz én is bepánikolok. Ha segíteni akarsz nekem, akkor az lenne a segítség, ha nyugodt lennél te is. - hadartam.
- De ez most nem megy! - húzott magával tovább.
- Miért? Miért nem vagy képes alkalmazkodni? - álltam meg ismét.
- Erre nem akarok választ adni. - húzott tovább.
- És miért nem? - kérdeztem, miközben a kezemet fogva rohant előre.
- Meg akarlak óvni. Mert szeretlek. - állt meg hirtelen és rám nézett. - Vigyázni akarok rád! Mert szeretlek. Kell ennél több magyarázat? - nézett a szemembe.
- De miért vagy ilyen ideges?
- Félek...Félek, hogy elveszítelek.
- Ruggero! Ez egy apró baleset volt. - mutattam a karomra.
- De lehetett volna nagyobb is. - motyogott.
- És mostantól, hogy megóvj, egy kalitkába fogsz zárni, vagy mi? - néztem furán.
- Nem. De látom nem veszel komolyan. - ment tovább ezúttal nélkülem.
- Hogy vennélek komolyan, ha nem értelek. - mentem utána.
- Mindegy. - legyintett Ruggero rám sem nézve.
- Idefigyelj! - álltam be elé. - Pár hónap múlva összeházasodunk. Ha nem értenélek meg, akkor vajon ez - mutattam a gyűrűmre. - az ujjamon lenne? - kérdeztem.
- Mi nagyon különbözünk. - nézett engem.
- Ezzel most szakítani akarsz, vagy mi? - néztem hülyén.
- Dehogy. Csak meg akarlak óvni mindentől. - mondta halkan.
- Fejezd már be ezt az idióta megóvást - kiáltottam. - És... - halkultam el. - Mondd el, hogy mi bajod van.
- Tudod, amikor éjjel aludtál a kórházban, megnéztem az adataidat. - mondta.
- Szóval kutakodtál. - magyaráztam meg.
- Nem, vagyis de. Na mindegy. A lényeg az, hogy az adataidban megtaláltam olyan adatokat, hogy édesanyád rákban szenvedett. - kezdte. Ettől összeszorult a gyomrom. - A nagymamád rákban halt meg. Akár csak a dédmamád, a másik nagymamád, a nagybátyád és az egyik nagyapád. Reggel megkérdeztem az orvost, aki ápolt, hogy neked ugye nincsen esélyed a rákra. És...
- És... - néztem kíváncsian.
- 70% az esélye, hogy rákos légy. - ült le idegesen egy padra.
- És szerinted a rák úgy keletkezik, hogy kimegyek az utcára? Mellesleg a nagybátyám igenis él, szóval ez hülyeség. - néztem rá. - És ha nem így van, a mai orvostechnika úgyis életben tart, az már viszont más kérdés, hogy te velem maradsz-e.
- Természetesen. De nem akarlak elveszíteni.
- Akkor annyit teszünk, hogy... - kezdtem. - Ezt a beszélgetést, vagy vitát elfelejtjük és nyugodtan visszamegyünk a hotelba. Havonta elmegyünk vizsgálatra és kitartunk egymás mellett. - mondtam neki.
- Jó. - mosolyodott el, majd közelebb hajolva felém, hosszan megcsókolt.
- Szóval... Elmondhatom azt a viccet? - kérdeztem sunyin.
- Mondd! - nevetett.
- Miért az öt a legjobb gyógyszer? - fordultam felé.
- Nem tudom. - vonta meg a vállát kíváncsian.
- Mert az egyből hat. - mondtam ki, a nevetésemet elfojtva. - Nem érted? - néztem rá. - Tudod, a... - kezdtem, de félbeszakított.
- Hogyne érteném? - nevetett. - Csak kíváncsi voltam a reakciódra. - borzolta össze a hajam.
- Erről sürgősen szokj le! - néztem rá fenyegetően.
- Okés! - borzolta még jobban össze a hajamat.
- Te!!! - borzoltam össze én is a haját.
- Te összeborzoltam a hajamat? - nézett rám felháborodva.
- Akárcsak te az enyémet! - nevettem.
- Kócosok! - hallottuk Jorge hangját. - Gyertek ebédelni. - kiáltott nagyon távolról.
- Ááá...Az már a hotel? - hunyorítottam. - Jó közel van a kórházhoz.
Megebédeltünk, majd együtt a többiekkel elmentünk várost nézni. Holnap koncerteznek, én pedig a korláton belülről nézhetem őket. Furcsa lesz, hogy én nem lépek fel, de muszáj lesz meggyógyulnom.